Elhervadt virágok [antikvár]

Előszó Ezzel a kötettel ismét elindul egy költő a megismerés, a megértés útján. A dicsőséget nem keresi, mert tudja, hogy a dicsőség csak festett csillag, amely hidegen hagyja a lelkeket. Inkább hasonló lelkeket keres, akik megértik szívének, lelkének forrongását, érzelmeinek, vágyakozásainak melegségét, azt a vergődést, amelynek hullámai betöltik csodás színekkel az alkotók érzelmi világát. Álmodozik ő is, mint minden költő. A szépről, a nemesről, az érthetetlenről, a szerelemről, a hazáról, a véghetetlenről. S miért ne álmodnék, mikor oly szép az álom, mikor kiszabadul a lélek a mindennapi gyötrelmekből s útra kél a boldogság mesz-sze tünő bárányfelhőin. Hogy hová jut? Nem is érdekli. Az út amelyen képzelete jár, az a szép, a költői, amelyet csak elhivatottak járhatnak be. Ez az út nem mindenkor sima, gyakorta tövisekkel van kirakva, de így is szép a költő útja: az elhivatottság ajándékaival van kirakva. Énekel a költő, mert szíve dalra készteti, jutalma a költemények alkotásában van, abban a képességben, hogy formába öntheti érzéseit, gondolatait.