Első aratás [antikvár]

Magyar Testvér! Irodalmunk mostohagyermekei szólalnak meg ezekben a versekben. Mi, akiknek hallgatnunk kellett, akikre nem volt szükség. Mi, szerény kis magyar pacsirták, akiknek egyszerű, szívből jövő dalai nem illettek bele az aranykalitkában nevelt csalogányok és édes hangú kanárik hangversenyébe. De most viharok dúlnak. És a kényes madárkák meglapulnak puha fészkük melegében. Most csendes a borús, terhes magyar ég. Engedjetek felrepülni minket ! Engedjetek énekelni ! Ne legyen kihalt, néma az ég! Ne higyjétek, hogy kipusztult minden énekes madár! Igaz, kissé talán kopott a hangunk. Nem olyan édes, behizelgő, mint azoké. De oly sokáig szorult belénk a hang, úgy megkopott a csendes, egymásközti suttogásban és kissé talán reszket is a sok visszafojtott zokogástól. Mégis, ezek a Te dalaid, Magyar Testvér! Az elelcsukló dalokban ró fogsz ismerni szived dobbanásaira. Ami bánat sír bennünk, az a Te szivedben sajgó bánat, ami öröm, az a Te ráncaidon végigsimító mosoly. Magyar Testvér, mi nem írunk Néked műdalokat, csengő-bongó szép meséket. Mi csak rátesszük vonónkat lelked húrjaira és sorokba kötjük az elszálló hangokat. Most jöjj és hallgasd lelkedet !Az Új Magyar Írók Érdekközössége"