Elsodort forgácsok [antikvár]

A magyar közmondás azt tartja, hogy a versszerzőkIpoéták szelekbe, viharokba szórják magvaikat és a föld, ahová lehullnak csíráztatja ki őket és az aratást más végzi el helyettük. Én is ilyen talajban nőttem fel és szívtam magamba a magyar sors viharainak keserű gyümölcseit, mert viharaink azok igazán voltak és vannak!Hazánk megdűlt keresztjét, történelmi elhivatottságunk, életmódunk és kultúránk faragta, forgácsolta századokon át. Szeker-cénk a Sors volt maga és bizony sok, sok forgácsot szórt bele a huszadik század viharaiba is. Ilyen tömeges népvándorlás, ilyen nagyfokú családfelbomlás még nem tizedelte sorainkat a török megszállás óta! A szabadságérzet, mi benne él minden teremtményben, belőlünk is kirobbantotta az elnyomást, igazságtalanságot, a lefojtott dühöket és az örökké élniakaró hitet, ami elindította az új gályarabokat ismeretlen útjaik felé. A kor nemcsak hazánktól rabolt meg minket, hanem fajtánkba vetett hitünktől is, mikor nehéz, tépődő szívvel otthagytuk gyökerünket, tudatában annak, hogy egyszer talán hazatérünk és egyesülünk, Isten segítségével, az ősi gyökérrel!A magyar szó, a magyar nóta, a magyar kultúra, ami összetart bennünket és erőnket adja, hogy megtartsuk és ápoljuk hagyományainkat világszerte. Ez az örökölt csíra, mely felszínre tört belőlem és virágcsokorrá lobbant, késztetett arra, hogy kiadjam ezt a verseskönyvet. Szeretném, ha csak egy honfitársamat is eltudnék bódítani illatával és érezhetném, hogy munkám nem volt hiábavaló!Hazám és fajtám iránti ragaszkodásom az rendíthetetlen, mert sorsom megtanított arra, hogy gyökér nélkül csak egy fél vagyok! Fogadjátok szeretettel, mert minden versem egy vércsepp, amit megpróbáltatásom csiszolt drágakővé, hogy azoknak csillogjon, akik az ősi földben keresik gyökereiket!Cleveland, 1987 tavaszánA SZERZŐ