Emberbolygó [antikvár]

ELŐSZŐ „ Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még magamnál tovább nem jutottam. " A XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb egyénisége, Babits Mihály írta e sorokat A lírikus epilógja című szonettjében. Babits ebben a különös ars poeticájában a költészet lényegére, a mindenkori lírikus alaphelyzetére hívja fel a figyelmet. Arra az örök küzdelemre, amelyet a mindenséget versbe venni vágyó költő folytat az alkotó alany és az alkotás tárgya közötti megbonthatatlan egység kifejezéséért. Költő az, aki ennek a megélt egységnek a jegyében tudja megragadni és megragadhatóvá tenni a teremtő ember és a teremtett valóság benső kapcsolatát, s aki hinni tud a megértett intim viszony embert formáló erejében is.