Emlékek közt járva [antikvár]

Barátai, jó ismerősei Fenyőnek becézik. Nem csak a neve után: Emberként is hasonlatosnak látják a magányos fenyőhöz: ezüstösen emelkedik a földreborult egű környezetből, szeretetet és hitet sugárzóan. Ezrnyi gondját, nagy életterheit szótlan mosollyal viselve végzi házi és könyvtári feladatait, és segít jó rendbe igazítani a mások munkáját is: a sorsukban botladozóknak ő rendezett és szervezett talán a legtöbb szerzői estet és kiállítást. S amennyire ideje engedte, maga is művelte a tudományt és a művészetet: a már-már feledett nagy festő, Zidhy Mihály emlékét ébresztette monográfiában, s rajzolt és verseket fogalmazott. Könyve lelkiismeretesen pontos munka, a versei és a rajzai tiszták és szeretetet sugárzóak. A szépre és boldogságra született lélekről beszélnek, a nagy bajokon is felülemelkedő emberről. Aki számot vetett sorsával és az idővel. Tudja: bár a völgyekben már ködök úszkálnak és a csúcsokon már szállingózik a hó, a tegnap már álmokba süppedt, s a holnap még csak látomásokban sejlik, de ehhez a térhez, ehhez az időhöz kötve is színek és illatok között bolyonghat a képzelet, s a tekintet az őszben is találhat tavaszi villanásokat. Hisz a világ - ahogy egyik versében is mondja - "tele van csodákkal": akármilyen nagy a nyomorúság, minden reggel feljön a nap és minden éjjel fölragyognak nekünk is a csillagok. S valamennyiünknek nyílik a virág. Az ember dolga, hogy amennyire lehet, örömmé tegye a mát. A köznapokat is. Hogy szeressen. Hogy szíve melegét megossza. S ha úgy hozza a sors: szenvedni és tűrni is tudjon. Imádságos szívvel. Fenyves Mária így él. Páros és ölelkező rímekkel egybefogott vesei erről beszélnek.