Erkélyközi tárgyalások [antikvár]

SZÍV ÉS ELME A magam alkotta jó hősöm éppen a második világégés utolsó esztendejében született, szegény. Pátyolgattam őt, fejlődése rajzát e kötet őrzi: különleges alkat; fontoskodó, de ifjan is bohém. Gúnyolódó, kritikus, ellenálló, ámde madárfióka-tekintettel nézi a világ fonákságait. Pihéit aztán elhullatva, szárnyra kapva rájő hamar, hogy légpuskások lelőhetik és senki sem segít. Nyári égbolt felé magasba szárnyal a pacsirta és zengi madárnyelven himnuszait kicsi madárszívének. Gyermekkori élmény ez: én is éppúgy énekeltem, míg alattam a földön barázdát húztak ifjak és a vének. „Anima aperta" - mondják a tudósok. Szép lehetne az életünk valóban, ha a szférák zenéjére figyelnénk. Magasból jő, eszmélni serkent, békét sugall - türelmet, megbocsájtást s bizton rábólint egyszer szívünk és az elménk 1993. november 5. NYAKDÍSZEM LÁNCSZEMEIBŐL A költőnő bájai Ez a lőfejű költőnő itt „Meztelenül" címmel ír verset, mivel a képzettársításra - minél öregebb - annál restebb. Fonnyadó bájait mutatná képletesen avagy anélkül. Pillogatok felé, de vérem áramlása csak nem élénkül. II. Családi tévé-idill Elbódultan tévét nézek egész testem fáradt kihegyezett gyufaszálak szúrják szempillámat később a fürdőszobába bújok úgy biflázom míg szüleim részt vesznek a szexi-tanításon.