És mégis élünk [antikvár]

Kedves Barátaim a Költészetben! A híresztelések és művi hiedelmek ellenére vallom: nincs Ember a Világegyetemben, aki ne szeretné a Költészetet. Tehát, ebben a meggyőződésben szólok Mindenkihez. A költészetet minden művészetek és minden tudományok lényegi ötvözetének szoktam nevezni. A Mú alkotását éppen úgy nem lehet megmagyarázni, mint a Világ teremtését. így mindkettő isteni tett. Gyakran megkérdeznek: - mikor, hogyan írok verset? A válaszom őszinte: - nem tudom. Nincs munkarendem. Nem utazom el sehová „alkotni". Megpróbáltam, s nem írtam semmit. Az alkotás révült állapota egyszeri és megismételhetetlen, de ha az adott sugallatot „akkor" nem örökítjük meg, örökre elvész. Akárcsak a szerelemben. Senkit nem lehet helyettesíteni az életben, és semmit nem lehet bepótolni. És megesik, hogy maga a hiány is hiányzik. Ekkor kezdünk el visszamenőlegesen emlékezni - a mából a gondolatainkat-érzelmeinket kivetítjük (rávetítjük) a jövő térképére. És függetlenül attól, hogy időben és térben meddig élünk, összeáll egy életmű, s ez lehet túlságosan hosszú lére eresztett, lehet szófukar, lehet szellemi hulladék a mának és aranyműves relikvia a jövőnek. Tény viszont: befejezett életmű nincs. Még akkor sincs, ha az adott alkotó annak szánta. Ezt keservesen tudom, hiszen a számbavétehiél bizony hiányzanak az elkobzott vagy az általam elégetett kéziratok Nem leértékeltem őket, hanem féltettem másokat a hozzájuk kötődő sorstragédiáktól. Borzalmasan „okos" voltam: a kéziratok megsemmisültek, de a tragédiák megmaradtak. íme, ezért (is) hiányos az életművem! No meg azért is, hogy a román börtönökben lehúzott tíz esztendő alatt néhányszor a cellafah-a próbáltam egy szeggel írni, aztán sokáig nem tudtam a csuklómat megmozdítani sem. Ama tíz év