Fagyöngy 1995 [antikvár]

Corpus,,. (Vers, 1995) Most éppen tél lett, és Kelet-Európa van, egy kicsit Balkán is, de zuhanás mindenképpen. Miből - mibe: megmérhetetlen most még, de élünk, de majd élnek még utánunk, és megmérhetik. Azt is, hogy ki, mit, hogyan, mennyire ügyködött ebben a zuhanásban. A vers nem segít meg minket; az Isten is alig-alig, hát pótolnunk kellene ezt valahogyan. Anakronizmus? Vagy nem? Ez is a "nagy tarvágások időszaka" tán? Lesz-e még valaha is a csendességnek időszaka? Az IGENé? Az utcán emberek. Az emberek az utcán vannak! A benn-lét megszűnőben. Ez a megszűnés tölti meg az utcákat, a tereket. Lassan mindenki hiányozni fog odabennről. Odakinn pedig sehol lesz, sehová való: és elöl mennek a donkihóték, és utánuk mennek a sanchópanzák, és valahonnan nagyon felülről nézve: helóta népség. Ki-ki a maga módján művésze a fejhajtásnak. Vagy talán nem így lenne? Vannak sorból kilógok is? A még rosszabbak, a sámán-kodók, a szabad akaratúak, a nem helóták, nem donkihóték és nem sanchópanzák? Zavaros. Ha belegondolunk, nagyon zavaros: az, hogy vagyunk és az, hogy HOGY vagyunk Szobrok, még mindig disszidens disszidensek, főterek, önvédelem, nyelv, história, őssznép, náció, nemzeti érzés, európai kitekintés, szellem, transzilván hagyományok, újabb keresztrefeszítések, jószomszédság, bálványok, közösen meg nem egyezés ezek mind-mind szomorúan és nem szomorúan a MIVAGYUNKSÁGUNKAT igazolják. És akkor itt van a vers, ami még csak nem is segít. Csak megszületik, útjára megy, hogy élje a maga különös életét: