Fekete kenyér [antikvár]

Részlet a könyvből: Egy karéj fekete kenyeret Szelnék elétek emberek. Valamit adnék, Valami meleget mutatnék: Egy ember föltakart szivét. Embernek ember: Úgy veszed a versem, Ahogy született, suta-nyersen: A szívemből most bújt ki épen, Azon puhán és melegében, Mint ért tojásból vaksi kis csibék. Embernek ember. Mit tegyek? -. Húrosan született a lelkem, És nem lehet nem énekelnem, S már nem tudok más éneket. Egykor kiálltam házam kapujába S a lobogó látásokat, Amiket láttam az égboltra irtan És szürke szívem hamujába, Világ elé ujjongtam, sírtam, És ittam boldogan a testvérhangokat: Velem örültek, sírtak ezerek: Szép, drága, testvér, választott sereg! De hol-a többi testvér milliom? Az én versem nem gyémántbillikom, De forrásvízzel csorduló tenyér. Nem úri ínyeket csiklandni jöttem: A szó, amit szólni születtem: Mindenki-falatja, fekete kenyér.