Fekete Saskirály [antikvár]

A kiadói borító a gerinc tetejénél és aljánál szakadt.
A Fekete Saskirály a népmese-nemzette éposz. A sors-szobák, létállapot-szobák gyűjteménye sors-kastély, aminek legtitkosabb kastélybelső csúcs-szobája a Tizenkettedik, ahová halandó be ne lépjen! Mert ott a Bűn, az Ellen-Jézus, a Gyűlölet-Mágnes, a Rejtelem-Isten. Ott a Csábító Halál. A Mindig-győzni-akaró. Dehát le kell győzni a félelmet is, meg a halált is. Vállalni kell az útat, mert önmagamat, hisz én vagyok az út is, s a titok is, ahová az út vezet. Az út, utam. S ott is én vagyok, ahová magammal odaérek. Nagy szikkadások, bénaságok, vacogások és némaságok után voltam én akkor. Mint a kiégett föld. Amely tudja erejét, de nem tud még zöldet hajtani. Aztán embriónövekedés, aztán mintha magzat-halál, aztán magzat-mocorgás, szülés-várakozás. Aztán más művek robbanva és ragyogva egymás után. És 1983-ban régi jegyzeteimet átbolyongva, huszonhárom évvel a tűzpillanat után megírtam a Fekete Saskirály első fejezetét, amelyik A Boldogság című könyvemben megjelent. S végül a teljes époszt 1985-1986-ban.