Francesco Petrarca daloskönyve [antikvár]

Kiadói borító szélei töredezettek.
Az ​olasz reneszánsz költőóriásai közül Petrarca gyakorolta a legnagyobb hatást kortársaira és utódaira, Itáliában éppúgy, mint Magyarországon. Híre már életében óriási volt, és halálának története – könyvére borulva, szelíden elszenderedve találtak rá 1374. július 19-ének reggelén – maga is szinte olyan, mint egy legenda. Az olasz költők a legnagyobbaktól a legkisebbekig az ő nevét írták a zászlójukra vagy őt akarták letaszítani trónusáról: hatásától mindmáig nem tudtak szabadulni, művészi kategóriáiból nem tudtak soha kilépni. Hazánkban is Janus Pannoniustól a nevét-szellemét újra meg újra megidéző Ady Endréig szüntelenül megtaláljuk a nyomait. Mégis mi volt az az újdonság, az a hatalmas hatóerejű költői töltés, ami évszázadokon keresztül ennyire elevennek tartotta meg a száműzött firenzei polgárcsalád nyugtalan, vándorló kedvű sarját? Semmi esetre sem az a Vergiliust idéző hosszú latin nyelvű hősköltemény, amiért Róma humanistái már életében, harminchét esztendős korában – és ez példátlan megtiszteltetésnek számított – ünnepélyesen költővé koszorúzták a Capitoliumon. Hanem az, hogy talán benne tisztelhetjük az első polgári költőt, aki büszke arra, hogy ember, érzékeny ember, aki oly sok hangon, szenvedélyesen és szüntelenül énekel választottjáról, Lauráról. És ez a Laura is új jelenség az európai irodalom történetében, hiszen nem agyoneszményített élettelen, szinte szimbolikus nőalak, hanem élő, eleven asszony, akiért rajongani lehet életében, és siratni halálában. Igen, Petrarca valóban egy hagyomány elindítója, de ez a hagyomány azért maradt olyan eleven napjainkig, mert valami újat és örök érvényűt jelentett: az ember érzelmeinek felszabadulását. A nagy olasz poéta Daloskönyve először jelenik meg csorbítatlan teljességében magyarul, legjobb műfordítóink tolmácsolásában, Kardos Tibor részletes, elemző tanulmányával és jegyzeteivel.