Hármashatár-heg [antikvár]

Borítók felső sarkai kissé hajlottak.
Megszólal a költő, a „szárnyaló parányvad”, ő. Verseskötetben áll össze évtized múltán ismét a „szétszórt versalak”. Esemény. Babics Imre (1961) a nyolcvanas évek végén robbant be a magyar irodalmi életbe. Első könyve, A Kék Ütem Lovagrend (1989) remek haikuinak és hexametereinek köszönhetően népszerűségnek örvend máig. E két versformát később sikerrel ötvözte egyre nagyobb lélegzetű eposzai A Magyarok kertje (1991) után a Két lépés a függőhídon (1993) című kötete a kilencvenes években is biztosítja a sikert. A Sziveri János-díj első kitüntetettje. Aztán… Két drámája még 1996-ban Ködkeselyűk címmel… Visszavonultan él falusi magányában hosszú ideje. Olykor közöl csak folyóiratokban. Pár oldalt már füzetben is előrebocsátott azért a Gnózisból, előlünk még rejtett nagy művéből… Tizennégy év verscsöndje után oromlik hát elő most könyvben a hegesedő hármasság: a haikuk pontossága, a formaszép hosszabb versek lüktetése s a játszi-komoly daloskönyv. Lemondás, távolságtartás? A szerkesztett könyvegész lapjain a tűnődő hitvallás komolysága a korokban gyérülőn i.az időtlen lábnyomig ér. Nem addig: személyes „lábnyomodig”. Babics Imre távol nem tud teljesen tartani, ha hajtogatja is csak „énről énre”, hogy milyen lenne… ha megérné, mert magát „túlzottan komolyan hogyan is venné”. Önnön tágasságában veszi. Vennünk kell magunknak is. Figyelő komolyan. Eposztűvel megadatik, hogy létalvót felrázzon, igenis.