Harsogjon az ének [antikvár]

HARSOGJON AZ ÉNEK Győzelemes igazságnak vagyok a dalolója; énekes, aki útunk kedvvel, boldogan rója. Szerelmese a népnek, szerelmese a pártnak, szerelmese az élet gyönyörű dallamának! Nem reszket dicsőségért szívem, nem tapsra várok, teremtő kedvünk zengem, világtavaszt kiáltok! — Harsogó dalosok közt itt vagyok én, az egyik. Ól — vannak, akik művünk dallamát tovább zengik, mert kell, hogy énekeljünk, meg kell, hogy énekeljük a kint születő újat és a visszhangját bennünk! Befogom dallamomba az egész nagyvilágot mindent, amit ma roppant mélyben, magasban látok; anyag idővé, térré szélesült arénáját, amint a mába moccan és a holnapba nő át . . . — Zúduljon verssorokká diadalaink árja! Mi megmutatjuk: nem kell ember tragédiája. Jeges vihar, ha lanyhul, megcsillan túl a holnap . . . — Most, most dől súlyos vállunk a makacs télutónak; — milliók dobajától dübörög föld és zeng ég! — Elmetszeném a torkom, ha ma nem énekelnék. Áradjon hát a kedvem, zengjen a harcos ének! Hangjegyfűzetem, s kottám a munkás világnézet. Kik annyi szépre, jóra, harcosra tanítottak, hadd hallják messzecsengő hangját a dalosuknak, egyikének a sokból, kit — akár zengő völgyet — építő, lelkes tettek ezer zenéje tölt meg. — Harsogjon hát az ének! Visszhangozzátok tájak! Végig dalolom útját, — véres, virágos útját — ennek a szabadságnak!