Haza-hívó szavad [antikvár]

Még szeretném megélni Zörögve fickándoz erünkben a végtelen élet, sodrás, rög bennünk az idő boga: istenítélet, s kinyílik-e konok titka egy népnek valahára, kút-mély küldetése, vagy nyelvének kagyló-zúgása? Nem csak becses legyintést ér a csodaszarvas monda, hanem valaki így rendezte, álomban megmondta: — Szükség lesz rátok, vidd el keletnek a szittya magyart, s vedd fel a keresztet, nyelved erősebb, mint puszta kard. Naggyá teszlek, hogy véresen használjalak a gyepűn, fukar és sújtó kezet látsz, amely folyton csak csepül, most ostor suhintását hallod emlékeztetőnek, különben a rend működik, s a nemzedékek nőnek, a csodát szív emészti meg, az agy hiába pöröl, eszed kevés, hogy az ős tervet fölemeld a földről. — Uram, szeretném megélni kérdések feleletét, amiben mai ismeretünk feneketlen setét. Kódexekből paripák nyihogását kihallani, harang kondulta földek ősi jussát bevallani, a kóbor magyar nyelv sült kenyér illatát ízlelni, Napkeletről magvaszakadtan zűrben megfelelni, jöttünk vagy küldtek, Európának erőt mutatni. A győzelmet miért másoknak kellett learatni? Miért a miértek, ma mért lehet nevetni, sírni? Ugyanazon tollnak mért kell mindkét végével írni?