Hazai Rodostó [antikvár]

HAZAI RODOSTÓ I. Danckám, Párizsom nem volt nékem, csak két esztendőm Szegeden. Aztán a magyar Rodostóba sodort a sorsom, végzetem. A legsekélyebb kicsi „ tenger" partján élek én csigamód. Magam íródeákja lettem jegyezvén rosszat és a jót. Ma várok, várok - egyre várom, mikor ragyog fel csillagom? Vagy lehanyatlik anélkül, hogy feltűnne büszkén egy napon? Önlelkemnek holt hamujába fulladok - ez rendeltetett? Ha más nem, legalább koromnak hites tanúja kell legyek. A habokon szél nyargalászik, hullám veri a partokat. Redőnyöm rázza éjszakánkint, és hízelegve szól: „Szabad"? Nem felelek, de új süvöltés hallik s elnyújtott fűzfa-jaj. A bősz Aeolus jár ma itten kibontott korbácsaival. Emlékeimnek élek itt tán? Emlékem alig van, alig. Önmagarriban a jövendőnek bontogatom a szárnyait. Vitorlám egyszer kifeszíti a kornak kedvező szele. És én elérek kikötőmbe, az ember-szívekbe vele. Nagy az én bűnöm. Nem akartam élni a bitorló kegyén. Zászlóimra: „A nép hónáért s a szabadságért!" - írtam én. S a kamarilla kimondotta a szankciót s ítéletét: „ Vesszen a vezér s engedelmes nyájjá váljék újra a nép!" - Száműzetve tán itt halok meg, de nevem jelkép lesz s marad. Fáklya, amely a legnemesebb emberszívekben gyújtogat. A kény dölyfölhet pallosával, fénylő mégis csak az a név, amely a népnek szabadságát ragyogtatja az ég ívén. 1958. március 10.