Helyben járó Odüsszeusz [antikvár]

Az 1919-ben született, József Attila-díjas Jánosy Istvánt, a jeles költőt és műfordítót rangjához méltóan se a kritika, se az irodalmi közvélemény nem tartja számon, pedig meggyőződésünk, hogy már régóta élő költészetünk élvonalába tartozik. Öregkori lírájának újabb állomása ez a mostani verseskötet, amely szervesen kapcsolódik a korábbiakhoz. Régóta köztudott, hogy kicsit darabos és indulatos, valamiképp mégis fegyelmezett és pallérozott, robosztus költői alkat ő, ebben is szeretett Berzsenyijére emlékeztet. Az utóbbi években írt verseiben csaknem kizárólagosan az örök emberi kérdésekkel viaskodik. Vissza-visszatérő témái a képzőművészeti, zenei és filozófiai élmények, a vallási, teológiai problémák és értelmezések, bibliai parafrázisok, a megváltás reménye és az abban való kételkedés, a klasszikusok megidézésével és követésével az emlékek és a megemlékezések, az elhalt rokonok, barátok és művészek, példaképek előtti tisztelgések, a magyarság sorskérdései, az elmúlás könyörtelen közeledése, a megöregedés keserűsége és megszenvedett bölcsessége. Versei többsége kétségtelenül kulturális élményekhez kapcsolódik, ám mégis átsugárzik rajtuk, hitelesíti őket Jánosy István eredendő költői ereje, tehetsége, emberi-művészi igényessége, megbízható mesterségbeli tudása és zamatos egyéni nyelvezete.