Hír [antikvár]

Különös, különös versvilág Zselicki Józsefé. Látszólag csak forgatja a szavakat, kifejezéseket játszik a nyelvvel. De vele is játszik a nyelv, a nyelvteremtő erő. Vannak olyan pillanatai, amikor - mint Chomsky példázataiban - önálló életre kelnek szavak, a megszokott jelentéstartalmak átlényegülnek.Van ebben valami megragadó és félelmetes. A vers amúgy is többet mond, mint a leírt szavak. Különösen igaz ez ezekben az általában rövid opusokban. A szerző ujjai közt forgatja a nyelvi leleményt, a felvillanó ötletet s az hirtelen kicsúszik a kezéből, önálló életre kel s olyan tartalmakat ölt magára, amelyek a vers megszólalásánál még nem voltak érzékelhetők.Igaz, ez így természetes. A költő általában nem egy kimódolt mondanivalóhoz keres szavakat, hanem a szavak vezetik el a belső vagy külső látványhoz. Mert Zselicki általában csak a látványig akar eljutni, következtetéseket, konklúziókat nemigen keres. Azokat a nyelvnek, a szavaknak kell megadniuk. Még akkor is, ha ma, az előre gyártott klisék világában kevesen vállalkoznak a titkok felfejtésére.Ez a titok lehet egy egyszerű természeti látvány áthallásos parafrázisa, de lehet a történelem és a létezés törvényeinek az önállósult nyelv általi kimondatása. Kinek nem vérzik át a kötés feltépett sebein, amikor azt olvassa, hogy az összetartó magyarokról / prédikálok /a / halaknak" (Antal)?\ Vagy feledhető-e az otthontalanság, a sorstalanság, amikor azt írja a költő, hogy más népek kenyerén / koldus a nótás" (katalin). Mert a vörösből barnuló világban mindannyian keservesen érezzük, hogy imává kurtul a jog" (Pogány)A könnyed, légies verssorokban ott a jelenbe oldódó történelem. Ott a látvány, a történelem és a létezés törvénye, amelyek ilyen egybeforrottsága igazán csak a kisebbségi világban érthető. Mert mit kezdene egy européer a trikolór verseivel (piros; fehér, zöld). Mert ott, ahol a tomboló természettel forr össze a zene, szinte természetes következetességgel mondatik ki: meg sem tanultuk énekelni/magunksirató énekeink" (hamisan).