Bővebb ismertető
Kedves Olvasó!Nemrégen még aggódtam azért, hogy költészetünk olyan dekadens válságba került, hogy a képtelen szófordulatokon kívül már sohasem fogok emberi érzésekkel és tiszta képekkel találkozni. Nagy meglepetésben volt részem akkor, amikor elolvastam Rideg Krisztina verseit. Magam is írok verseket, és mégsem szoktam féltékenységet érezni, ha más verse szép, vagy tehetséges, és még akkor sem jelenik meg ez az érzés, ha sokkal jobb, mint amilyeneket én szoktam írni. Persze a versek között nagyon nehéz ilyen jó-rossz kategóriákat felállítani, hiszen az a vers, ami ma aktuális, az nem biztos, hogy tíz év múlva is aktuális marad. A költő megrészegül a saját gondolataitól, és ez az ihletett állapot szent dolog, hiszen a költő feltaláló, aki feltalál az egyhez, az egészhez, és ezzel lehoz valamit egy szeparált részbe, és ezzel teljesíti a küldetését.A rohanó világban egyre kevesebbet hallani a költészetről, és egyre többet hallani a terebélyesedő idegbetegségekről. A szédület mellet, amelybe kevesebb idő és pénz jut a lényegre, a szépségre, amelyet kommersz és egyre kommerszebb dolgok áradata kezd az életünkben helyettesíteni. Aki beugrik ennek a reklámáradatnak, az elindul a szellemi semmittevés felé, oda, hol már semminek sincs értelme, és semminek nincs jövője. Egyre értelmetlenebbnek látszik az életed, egyre reménytelenebbnek látszik a jövőd, hiszen a valódi értékek helyére betolakodtak a harsány értelmetlenségek, és a világnak ez a fülsiketítő tam-tamja a végére mindent, de mindent az előbb felemlített kategóriák örvényébe sodor.A költészet szelíd hangja mégis elengedhetetlen az emberi léleknek, olyan tiszta forrás, amely minden reklámhadjárattal ránk tukmált üdítő löttynél jobban oltja a szomjadat.