Igy üzenek [antikvár]

IGY ÜZENEK Kétféle sors, egyféle ember: te együtt hálsz a félelemmel, én írom énekem — te úgy hihetnéd, én hihetném, hogy biztos földön ágyam vetvén, oly könnyű énnekem. Te úgy hihetnéd, én hihetném De szívszoTongó téli estén tiéd Tabán hava, csepergő fény a házak alján, 02 ablakodra hulló halk árny: a magyar éjszaka. Tudom, ha féltő szívvel szánlak: kétféle sors, egyfajta bánat, magyar bánat nagyon. Az ablakom északra néz ki s idegen szél haragját tépi az esős ablakon. Az üveg mögött nyugton élek, a víz lemossa az emléket s szigetként felkotor. A zátonyon mag nem terem meg, az én hangomra nem felelnek itt már sehol, sehol.