Ikonfal [antikvár]

Sokarcú világban élünk, talán úgy is mondhatnánk: "ezerarcú", ám most, amikor az eszmék úgy összekeveredtek, hogy a szó is elköltözött más vidékre, a hang is ijedten húzza be magát a világ dolgai között, mégis, mégis egy csodát kellett észrevennem. Ez a csoda Németh Dezső: IKONFAL c. kötete, ennek kézirata, s már magamban látom a ciklusok eloszlását, és érzem a versek lüktetését. Zene, vers-kép-tánc! E sokarcú iker adja az Élet örömforrását a művészetet. Mert mi is az amit nem lehet tanulni? A versírás, a vers-alkotás. "Poéta non fit, sed nascitur" Az egymást kergető felhők, a víz tánca, a dallamok összehangolódása, a szél énekei, a rekettyés zizzenése, s a tájba illő képzetek, mind-mind arra sarkallják a költőt, hogy énekeljen. Énekeljen úgy, hogy az egész világ elhallgasson pár percre s csak az az egy vers, az a Csoda szóljon amit megírt. Síró patakok, vállára tűzött hold, pipacsarcú anya, örök körforgások, örök miértek, örök költői témák maradnak. Így, ezek után vettem kezembe Németh Dezső költő versgyűjteményét, eddigi írásait, s most látva, hogy kötetbe gyűlt és Ikonfal címmel jelenik meg, mást nem is tudok írni: Köszönöm! Köszönöm, hogy e népi-urbánus versek összecsengését, mint szürrealista képet olvashattam, láthattam, hisz ezer apró jel mutatja, hogy tájba illő, oda tartozó, velünk élő rokonszavak, verskicsengések, mind-mind ismerősként köszönnek vissza Németh Dezsőnél. Szívét Dunántúl dajkálta, lelkét Veszprém és Somogy. Oly ismerős és oly kedves megyéi szép magyar hazánknak. Rokonítást éreztem már az első soroknál is, és minél beljebb kerültem kapuján verseinek, annál jobban éreztem, hogy szava: rokonkiáltás, ikeröröm.