Illyés Gyula összes verse I-III. [antikvár]

Jel Didergő bokor koccantja ablakom, _Íme a néma táj, — mutat a völgyre — im őseid hona. Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját, S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe, A szegénység néma áldozása, eloszlik — Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem i®, Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban. De most, hogy fájva érezem, már szívemig kapott ez a láng. Szállj magasra kedvem az elfeledett völgy fölé, kormosán A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt! Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei, Kik feledve hajdani utjukat, hónukat, önmagukat is feledik — Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én, Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra, Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam. Virágom — te tudod Anna — keserű mosoly. Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni, Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját. Tőlük e tekintetet, mely mindig m,essze bámul, S erdő felett, barmok szemében közöiiyösen nézi, hogy' füstölög, hogy' leng a halál.