Illyés Gyula összes verse II. (töredék) [antikvár]

Részlet a könyvből:Fogoly Nem okosul, ki egykor otthonát messzire hagyta, csak midőn megtérhet. Kis falva előtt érzi: nincs tovább. S csak ül, tövén a végső jegenyének. Mint én; nem lepve még be, hol borát, kenyerét frissen őrzik a testvérek és - hallga - épp oly frissen szebb korát a lágy estben a kút körötti ének. Minden olyan még, mint volt egykoron, - mondja csak, - vagy már épp olyan megint! s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon. Oh kezdet és vég foglya! Föltekint - így tekintek föl. Úti csillagom, mint cella-mécs harmatos falon ing.