Immanuel [antikvár]

Előszó helyett engedje meg a Kedves Olvasó, hogy elmondjam azt, hogy miért fémjeleztem ezt a verseskötetet Benkő István nevével. Az 50-es években Rákospalotán konfirmált egy csoport fiatal. Én is közöttük voltam. Benkő István - magunk között úgy hívtuk: „Espi Bácsi"- készített fel bennünket mindarra, amit egy konfirmandusnak tudnia kell. De, és itt rejlik a titok, O mint minden alkalommal, amikor csak tehette, evangélizált. Minden lehetőséget megragadott, és „hintette a magot." Amikor a vizsga előtti napon utoljára mindent megbeszéltünk, egy pillanatra megállt és azt mondta: fiúk-lányok! Vége van a tanításnak, és ti egyháztagok lesztek de ezen kívül, ki meri a gyülekezet színe előtt kijelenteni, hogy hisz a Jézus Krisztusban? Pillanatra megállt a levegő, mindannyian meglepődtünk - jó - mondta, nem kell megadni most a választ, de döntsetek holnapig. Ketten voltunk másnap, akik az Úr Asztala előtt ki mertük mondani: HISZEK A JÉZUS KRISZTUSBAN. Azóta sok-sok év elmúlt és most is azt mondom, Hiszek a Jézus Krisztusban, hiszek Uram, de légy segítségül nékem.