In Baccho et Venere [antikvár]

Részlet a könyvből:Isten, bor, szerelem Hajdan a görögök fohászkodtak az isteneikhez, beszélgettek a borral, meséltek a szerelemről. Társaik az istenek, barátjuk a bor. Mindennapi kenyerük a szerelem. Hétköznapi életük lehetett áttekinthetetlen és zűrzavaros. Bűneikért megbüntették őket az istenek, elverte szőlőjüket a jég. Boruk az amforákban ecetté savanyodott. Gúnyosan kacagva faképnél hagyta őket hűtlen kedvesük. De az élet: szépen zengő harmónia, átlátható rend. Az Olümposz urai olykor mosolyognak, máskor villámokkal sújt a tekintetük: édes álommá szelídül bennünk, máskor disznóvá aljasít a mértéktelenül vedelt krétai óbor; oltárt épít bennünk a szerelmi mámor, máskor megcsal megcsalt szeretőnk - élünk. De az istenek tenyerében él minden görög: gondjuk-bánatuk föloldódik a borban, bársonyos örömmé simítja vágyaikat a szerelem. Az emberek úgy élnek, mint az istenek. Az istenek úgy élnek, mint az emberek. Görög költők szava őrzi e boldog kor emlékét. Két és félezer évvel később szőlőtőkékkel borított dombok tövében, a görög kor harmóniájától megigézve, kedvese kezét szorítva, szekszárdi vörösbort kortyolgatva Kis Pál István egy elsüllyedt világról álmodik. Vagy talán abban él? Istenhez fohászkodik. Istenbe kapaszkodik: menekül a bizonyosságba. Mondd, hát mit kell tennem, Hogy bízz a hűségemben? Beszélget a borral: a mindenség titkait kutatja.