Kenyér helyett [antikvár]

Ezt a versgyűjteményt, kiadói biztatásunkra, régebbi és kötetben még meg nem jelent, újabb verseiből Reményik Sándor maga állította össze. Régiesen hangzó szép magyar szóval „istenes énekeit" kértük tőle. Azzal a számítással kértük, hogy ismerői és új olvasói számára ezzel a csoportosítással arcot alakítunk ki a költészete gazdag egészében elvegyülő vonásokból: a vallásos poéta arcát. Vallásos poéta: szokatlanul csendülő szó az elvilágiasodott irodalomban. Istenes ének, a költő és az Isten-kereső lélek kettős sugallatával: külön érték a Urai áhítat mai, külső kifejezést ritkán kereső korában. Azok, akik az erdélyi költő egész lírai termésén át tudnak tekinteni, az 1918-ban megjelent Fagyöngyök-től, s a gazdag termés mögött keresik a lélek legállandóbb tulajdonságait, Reményik rendületlen eticizmusában és szinte asztétikus eszményiségében találják meg költészetének legátfogóbb vonásait. Ez az eszményiség korán megtalálja az érintkezést Vajda János végtelenségi távlataival s mindazzal az érzelmi és gondolati súllyal, melyet mélyében hordoz a XIX. század magyar költészete. De a magyar irodalmi területen túl is megtalálja a maga rokonait. Költői emelkedésének első idejében Rilkét fordít - egész füzetrevalót az Isten-versekből - s az egyéni nyomaték súlya és a közvetlenség erejével ható nyelv több ponton árulkodva érezteti a lélekrokonságot, mely az idegen költőt és magyar fordítóját egymással összekapcsolta. Talán nem tévedünk, ha itt keressük a forrásbontó erőt és indítást Reményik vallásos verseinek történetében. Az ilyen lázas sorok: "És ha letörnéd mind a két karom, Én puszta szivemmel is megragadlak" - mélyen és sokáig rezeghettek a fordító emlékezetében. De istenes költészetének forrása mégsem hatás, hanem lüktető élet, a maga szenvedő élete. Harc, amelyben a legfinomabb idegrendszerhez kötött legmakacsabb emberi ideálizmus szembekerült a kor eszményírtó durvaságával. Kettős összeütközés tragikuma táplálja szakadatlan ezt a lírát: a kényes idegek nehéz tusakodása az életért és az eszményiség állandó ütközése az örömtelen korral. Ez a nehéz küzdelem fejti meg Reményik költői fejlődés-vonalának azt a titkát, miért halad a régi szociálisan kiható s később is az örömszerzés programmját vállaló és hirdető költészet útjáról a mindjobban zárkózó individuális líra szűkebbnek látszó körei felé. Harmadik harca ez s a három közül nem a legvértelenebb: örök vívódás árán feladni a missziósnak hirdetett költészet vonalait s beérni az egyéni szenvedés pátosztalanabb hangjának a megszólaltatásával. A „tudjam, mögöttem százak, ezrek állnak" Imádságban kért régi öntudata helyett zsoltárosan feljajduló versben panaszolni: „De én Istenem, minek annyi szántás Egynémely hamar hervadó virágért?"