Ki őriz meg engem? [antikvár]

Ki őriz meg engem? Ki őriz meg engem jövendő évszázadoknak, mint díszes fejét a kifaragott botnak, mit kiállítani üveg mögé helyeznek, és diákok elé csodálni kitesznek? Lesznek még égő fényes nemzedékek, miket évszázadok véres tüze éget, és elmúlt pusztulások nem hagynak nyugodni, csak mint a tengert szörnyen háborogni? Csak mint a halál sötét rettegése hull le életerőnk néhány cseppnyi vére, s onnan semmi már fel nem támasztja, mint letört tengeri hull bele egy kasba! Szóljatok, vadludak, messzi égen szállók, elárvult lelkemhez csak egy rövid pár szót, nem maradok én lenn, fenn lesz az én sorsom, míg rendeltetésem igazából hordom! Taposott mezőkön, lójárta ugaron megérzi nagyságom az éhező barom, onnan visz magával minden földi élő, a „lent" mélységéből őrjöngve kitép ő, megsarcolt sült mezők, vizek, áradások beállnak énmegém, mikor ütök, ások, hogy a szent korona misztériumára égjen, magasodjon fiai szent láza!