Kiadatlan versek [antikvár]

ELŐBESZÉD Ágoston Julián legenda volt családunkban. Anyámnak és apámnak egyetemi társa, a harmadik nemzedék tehetséges írója, egri szerzetes, akinek nem kis része volt abban, hogy édesapám ebből a kerületből jutott kereszténydemokrata képviselőként az országgyűlésbe. Ha a fővárosba ruccant, rendszerint fölkereste szüleimet. Hatalmas nevetése betöltötte a lakást, s derűt varázsolt Zimándi Pius aggodalmas ábrázatába is. Aztán eltűnt. Később, sokkal később tudtam meg, hogy börtönbe került. Amikor szabadult, nagyhatalmú rendtársához, a rendszer kiemelt káderéhez fordult segítségért. Egy ócska télikabátot kapott tőle. Sosem viselte. Kelenföldön vártam a vonatot. Amikor a vállamra csapott. Együtt utaztunk, ő két megállóval Bicske előtt szállt le, ott tanított, ahol Matuska Szilveszter volt az egyik nevezetesség. Julián lett a másik. Rajongtak érte, a gyerekek sokszor az állomáson várták, s délben, a tanítás végén elkísérték ugyanoda. Jókedvű volt, hatalmasakat nevetett, gazdagnak érezhette magát a felé áradó szeretetben. Ez a szeretet láthatatlan glóriával sugározta körül. Volt tanítványai, például Kalász Márton, Kilián István és mások ma is elhomályosuló szemmel, könnyeiket rejtegetve idézik emlékét. Ócska bőrkabátjában olyan volt, mint egy itt felejtett angyal. Meg-meglátogatta szüleimet. Verseket hozott, egy részüket álnéven jelentette meg a Pest megyei Hírlapban. Ahová leginkább illettek volna, az Új Emberben nagyon ritkán olvashattuk. Az akkori főszerkesztő nem igazán kedvelte Juliánt, így költészetéből is elvétve közölt mutatvány-darabokat.(A legutolsó prózai írását én írtam a nevében. Akkor már betegeskedett, kellett a pénz. Kórházi ágyáról fenyegető hangsúllyal kiáltotta: „Adok én még neked!" Sajnos már nem szorulhattam jobban.)