Költemények [antikvár]

Praeludium. ár szivemet kősziklának hivém, Magasbban, mint minden földi tenyészet, Hol nem fogamzik már kedves virág, Dalos rigó, pintyőke nem ver fészket; Mely egykedvűen áll vihart, verőfényt. Se szenvedelmek sujtoló villáma Nem tépi meg, se nem deríti többé Az érzelmek szelided holdvilága. Sziklának, melyhez ösvény nem vezet. Hová el nem talál más, mint a felhők. Barna ruháju rémek tábora, Emléki a múltnak, könyzápor-termők. E felhők a kőszál látogatói, Fehérre mossák, s ő annál kövültebb ; Lenéz örök nyugalmasan azokra, Kik még a földön szenvednek, örülnek. S im a langy déli szél lágy szárnyain Támadt egy hang s megütközék a sziklán, Sohajtott szó, rezgő hullámival A sziklát, mint a tenger, elboritván.