Költemények II. [antikvár]

A Bredli Martinok palotáiban tombol a jólét, rugdalódzik az összeharácsolt vagyonból kinőtt duhajkodás, mialatt a Verlaine, Petőfi, Gilbert, Adyak éheznek, nélkülöznek és pusztulnak. Az emberi gazság kitapasztalta azt, hogy a szemevilágától megfosztott énekesmadárnak a dala szebb és szívrehatóbb, mint a látó madáré, - vaknak, de éhesnek is kell lennie, hogy tökéletesen szépet és szívrehatót nyújthasson. Azt mondják, hogy a könyvkiadók voltak az elsők, akik erre rájöttek. A jelenlevők mindig kivételt képeznek. Minden nemzet történetében vannak ilyen szégyenfoltok, hogy legnagyobb embereiket, ha nem is fegyverrel, de közönyükkel ölték meg. Nem volt különb a zsidóság sem Morris Rosenfelddel szemben. Vagy két hónappal ezelőtt olvastuk Rosenfeldnek Kiss Arnoldhoz intézett levelét. Ez a levél megható szavakban, könnyetfakasztó erővel sír nemcsak a zsidósághoz, de az egész emberiséghez. Olyan zsenit, mint ő, ott hagytak elsenyvedni a gyár kóros levegőjében, hagyták a varrótű mellett megvakulni, de egyúttal keserves szemrehányás a Végzet ellen, amely az emberi embertelenséget tetőzte azzal, hogy legdrágább kincsét, 15 éves fiacskáját kínos halállal kellett látnia kimúlni. És ezt az embert, ezt a sorssújtotta nagy lelket vették üldözőbe a buták, az ostobák és a lelketlenek. Mikor már szemevilága elhomályosodott, még mindig üldözték és belehajtották a halhatatlanságba. Én már csak a szellemének tudom az élet utáni elégtételt szolgáltatni, hogy átültetem annak az országnak a nyelvére, ahol ő igen szívesen időzött. Szeretett lenni nálunk. De a zsidóság nem sok alkalmat adott neki erre.