Könyörgés a megtalált Istenhez [antikvár]

Részlet: ELŐSZÓ Tél volt, 1956 tele. Az ország a forradalom leverése utáni dermedt kábulatban élt. Tizenhárom éves voltam akkor. Versenyszerűen sportoltam, más alig érdekelt. Egy este anyám maga mellé ültetett, megfogta a kezem és lassan, töredezetten beszélni kezdett. Elmesélte apám történetét. Azelőtt soha nem beszélt ilyesmiről, az ötvenes évek a hallgatás és a rettegés korszaka volt. Neki különösen. Sok-sok keserű tapasztalat árán tanulta meg, miként záródnak be előtte korábban nyitott ajtók, ha egy nálánál nagyobb földi erő ezt így akarja. Egyszerű, szinte életrajzszerű tényekről beszélt. Elmondta, apám a harmincas évek végén egy akkor induló jobboldali lapnál helyezkedett el nyomdai korrektorként, majd idővel a lap szerkesztője lett. Az újság hangneme a nyilas időkben a tulajdonos kívánságára egyre szélsőségesebb lett, de ezzel apám már nem értett egyet. Anyám szavaiból alig értettem valamit, újkori történelemről, politikáról, a világháborúról szinte semmit nem tanultunk az általános iskolában. Inkább csak a vallomásos hevületet éreztem szavaiban, látható módon be akart avatni apám történetébe tíz évvel az után, hogy elvesztette őt. Azóta őrzi-rejtegeti apám verseit, azokat is, amelyeket a börtönből csempészett ki a beszélők alkalmával. Az ételhordó kosár névtáblája mögé rejtették el a ceruzával vécépapírra írott verseket. Nem értette, hogyan lehet a nép ellensége és háborús bűnös az (legalábbis a vádirat szerint), aki forrón szereti hazáját, népét, gyűlöli a háborút, megveti a németeket és a nyilasokat. Talán a közeli október forradalmi mámora, az újfajta szabadságérzet oldotta meg a nyelvét. Felnőttként kezelt, úgy is beszélt velem. Pedig dehogy voltam én felnőtt akkoriban. Érzékeny és szorongó fiúként csak szeretetének melegét fogtam fel, a történtek konkrét jelentését alig értet-