Közel van a távol [antikvár]

Kondor Ilona, eredendően lírikus alkat, voltaképpen mindig dalt fogalmaz. Epikus részletezések híján, közlendői alig hosszabbak 1-2 oldalnál. Metaforái azonban szuverén szerkezetek. Meghökkentő asszociációi mögött olykor a nagy költészet magaslégköre érződik. Kövessük akár csak egyetlen verse, az Ábrák a falon képváltásait. Az intonáció szinte Vajda Jánosra, Komjáthy Jenőre emlékeztet: "Csillagok fekete éjben, Zuhan a föld az égben, Mi ez a hang, mely folyton szól a csendben." - aztán, mintha az egykori szombathelyi bombázást megélt kislány szemével néznénk: "Lépések lángözönben, Arc örök ködben, Ejtőernyősök zuhanása fényözönben, Ahogy a természet csitul megáll a szél." - mintha visszatértünk volna a hétköznapi földre, de a jelenések a lélek tájairól, a magára maradt kreatúra leltárából valók; talán éppen egy tragikus szerelmi válás pillanatát nagyítják a végtelenre: "Borztalan borzos fű, fa, levél. Az egész ahogy van, az út, ahogy elér. Lávafolyam, földi dér. Rajzos ablakok. Ahogy a hó csikorog. Ahogy a nap ragyog. Szemtől szembe. Ajaktól ajakig. Rászegez a végtelenre."