Képek sárgában [antikvár]

Gyermekként tudott volt örökkön révedő figyelmetlenségem. Jól emlékszem anyám húzott szemöldökére, csodálkozó tekintetére. Ha botlottam, a tarkómon éreztem simogató kezét. Mosolygott és a várost kettészelő folyam elevenedve nyújtózkodott a partok között. Ifjú emberként hajnalonként e partokon csutakoltam le a testemet. Bár minden iskolából kicsaptak, soha nem állapítottak meg rám nézve semmi terhelőt. Mindig véget ér valami, és sosem jön el az igazság órája. Soha, soha, soha! Mégis olyan érzésem támadt, mintha álmomban szíven lőttek volna. Idősödve kezdtem el a régmúlton merengeni. Beszívtam a folyam szagát az eget-földet átlényegítő alkonyatban. Megláttam egy közeledő asszonyt, aki egy hajszálnyit, alig észrevehetően bicegett. És világossá vált számomra, hogy életemben hibát-hibára halmoztam. A naplóim! Azokat elhagytam valahol Pedig nem indulhatok útnak, amíg minden szépen nincsen a helyén, az elvásott örömök éppen úgy, mint a csituló szomorúságok Ezért írok verseskönyveket.