Küszöbén a télnek [antikvár]

Mert férfi a férfi az idő foszlányain ennlékek csüngnek gyászkoszorú virágai közt szöszmötöl a halál régi arcok a múltból föl-föltűnnek újra élnek rendezetlenül mint a sivatagban szétzilált karaván mélybe hasít az idő vasekéje tépi a felszínt ejt sebeket hiába jön új madársereg hiába hoznak új tavaszi éneket már nem tudom megfogalmazni néked szólóan szerelmemet mikor a hold sarlója bámul a tó fölött keresztre feszülnek szép szavaim súlya az időnek rám hömpölyög körbefonnak börtönfalként bezárnak féltve őrzött emlékeim hallgatunk róla szerelemről már nem beszélünk régen ám nékünk ez a jó érted imádkozom míg az értelem elcsatangol az imából