Léggömbről a táj [antikvár]

Harmadszor olvasván át Horváth Ödön kötetbe vont szonettjeit, mindegyre látom, költőnek lenni: az életbe kidobott töprengők sorsa. Tükrökkel és ablakokkal a kezükben nézik, nézik önmagukat és a világot. Az ablakban önmagukat - hogy ki is az, mi is az ottan magamból" - a tükörben pedig a láthatóan rejtőzködő ismeretlent, a csodálkozóval szemező, némán fürkésző, pompáján át kitekintő Istent. Horváth Ödönt így látom, s olvasom, eme foglalatosságában. És minden szonett: egy-egy lépés, amely magával ragad. Kell ehhez, persze, évődő képzelet, merengő-erő, kíváncsiság, az időtlen rend csodálata és határtalan szomja. Kell ehhez irgalom és gyűlölet, szerelem és magány, béketűrés és béke. A szellem és a lélek gazdagsága. Sok minden kell, ami adva van, adva kell, hogy legyen, különben nincsen első sor, első vers, első kötet és örök problematika". És nincsen alázat - a teremtés és a Teremtő előtt, ahonnan jött derengő emlékével a költő, az ember. Ám kell ehhez valami, ami a lélek csak evilági történetében adott. Kell költői véna, szonett-gyártó gépsor; formaérzék, nyelvismeret és magabiztosság, amelynek révén Horváth Ödön szinte úgy beszél hozzánk mesteri szövegeiben, mintha odabenn készen, szonett formákban meditálna. S a töprengések eme transzparanciái éppoly tiszták, mint a gondolatai. Olvasva őket nincsen ellenérzés. Az úszó nem akad fenn sem zátonyon, se faágon. Létünk két síkon mozog. Korunk művészete ma inkább az idő roncsain át leselkedik és vár megdicsőülést. A léggömbről a táj" szövegei az időtlenség felől, a világosság erejével és a teljesség, a megértés, a könyörületesség melegével szólnak és avatnak, hozzánk, és a költőhöz, önmagához. Ám legfőképpen egy harmadikhoz beszélnek e versek, akivel - tudom is - örök, titkos és engedelmes kapcsolata van. Lehet, hogy Ő diktál neki? A kötet megéri a pénzét". Kiadását jólesik ajánlanom. Szabados György Liszt-díjas zeneszerző