Lélegzet [antikvár]

A Másik EnFélálomban, mikor a kozmosz dióhéjnyira összeroppan, a fényerekkel átszőtt lelkeken kívül rekedt ürességet VILAGnak nevezi egy furcsa hang.Semmi moccanás. A Másik Én közelít lábujjhegyen, tekintete elpihen egy lányujjbegyen,betölti a Világárva terét és idejét, ha vászonra lel, rávetül, érezz bár rá: futva menekül. Partot ér bármelyik csillagon, ahol a fákon érintéseket érlel a félhomály. Szolid én a Másik Én. Alakja vékony tű, arca pókfonál, szava a Teremtés óta csörgedez szerteszét, s mindezt a hűs nedűt álmaikkal hordják szét az angyalok. Szelíd én a Másik Én. Mint az ősi Hit, úgy ragyog, izzik és hideg, mindent betölt, mert énekel, mert úgy suttog, üvölt, benne van a vers húsában is, s ha kell - úgy, mint most, nagyon -, átvezet. Én hiszem őt, mert Ő FELEL, felel, míg gyönyörű kínomban én KÉRDEZEK.