Lepketánc [antikvár]

GOMBOSTŰRE KÍVÁNT ORSZÁG? Könnyednek tűnő, ám mélységesen veszélyes cím a Lepketánc. Látszatra mit gomolyogtat? Életmámoros szilaj repdesést, örü-iést a napfénynek, és már a lepkekoreográfiában is a szinte súlya nincs, formabiztos, balettesen kimunkált, dallamra felépített mozgást, a tragédia alól felmentő szépséget, a múlás, a rossz kimúlás árnyékát elvető - túllépő? - életvágyat. A kifulladásig. Turbók Attila személyében olyan költő alkotásai ezek, aki mindent megtanult, ami a költészetben megtanulható, és olyat is hordoz nyelvében, génjeiben, ami tanulhatatlan, taníthatatlan. Vagyis ezeket a borzongató mélységű „táncos" költeményeket nem szemfényvesztő, nem alkimista teremtette, hanem vérbeli aranyműves. Olyan hosszú időszak alatt, amikor a magyarság jelentős része inkább mindennapi „hernyóvá válásával" hírhedett el, nem a magas erkölcsű saját kultúra megőrzésével, a lét nehézségi erejét legyőző, salaktalan táncaival. Legkivált kilátástalan, fuldoklásba vesző zuhanásával, szinte eszement önfeladásával, a minden mindegy már-már eufórikus átélésével, bizony, ez a tánc - idegen ütőshangszerekre -maga a danse macabre, a haláltánc. Erről győznek meg Turbók Attila versei, a felesleg nélküli, ám gondolatokban, képekben gazdag, a mondanivalót mégis kíméletlen szikársággal szolgáló sorok. Messze többek, mint látleletek. Eleven, csontig nyíló sebek, amelyeket a történelem naponként elkapar, elfertőz. Nem szükséges kiemelni e kimunkált alkotások közül egyet sem, annyira egységesek megvalósításuk, drámaiságuk művészi színvonalában. És mégsem végletesen keserűek, noha