Letörtek a zászlók [antikvár]

Bizony nem mindegy, mikor és hova születik az ember. Különösen, ha alkotó. A múlt század húszas éveitől Erdélyben nagyon kemény küzdelem várt azokra a magyar írókra, költőkre, akik - az igazság szolgálatába állítva tollukat - ki mertek állni a jogfosztott közösség méltóságáért, szót emeltek a megmaradásért. De van itt még egy-két sajátosság: Néhány kivételtől eltekintve nekünk nem voltak világra szóló filozófusaink. Annál jelentősebb viszont az irodalmunk. A mi létigazságaink jobbadán kimagasló irodalmi alkotásokban fogalmazódtak meg. (Ez nem kizárólagos magyar sajátosság: a franciáknál, az oroszoknál és több más nemzetnél hasonló a helyzet.) A magyarság valóságos katedrálist épített költészetből és prózai művekből. Művelődéstörténetünk tanúsága szerint Apáczaitól erre felé Erdélyben az értelmiség legjava, az író, a költő, de a tudós ember sem igen engedhette meg magának, hogy elefántcsont toronyba" zárkózzék, kizárólag szenvedélyének éljen. A szorongatott népét hittel szolgáló entellektüelnek időről-időre olyan közösségi feladatokat is vállalnia kellett, amilyenekre alkotóként nem volt predestinált. A költő, író, újságíró Erőss Attilának ideológiákban, eseményekben, eszményvesztésekben, világrengető fordulatokban bővelkedő korunk fiaként volt alkalma ugyancsak megtapasztalni nemcsak a körülöttünk háborgó világ konklúzióit, az erdélyi magyar közösség vergődéseit és fokozatos térvesztését, hanem szűkebb környezete, Marosvásárhely magyarságának hősies helytállását is a hírhedté vált gyilkos pogromban. A megváltás, sajnos, várat magára. A mai erdélyi magyarság - az óhazától meglehetősen elhagyottan - egy cseppet sem atyafiságos többségi hatalom ideges markában élve - remél. Erőss Attila marosvásárhelyi költő nyitott életművének világát (vers, regény, novella, dráma, publicisztika) döntően a kisebbségi léthelyzetből fakadó életélmények, az elszakított nemzetrész fátumos élete határozzák meg.