Levél a végekről [antikvár]

AZ IDILLTŐL A TRAGÉDIÁIG A magyar huszadik század valójában egy történelmi idillel indult: a honfoglalás ezredik évfordulóján az egész ország — Dévénytől Brassóig és a Magas-Tátrától az Aldunáig — büszke díszletek és magabiztos szónoklatok kíséretével ünnepelt. Aztán eltelt egy negyedszázad és az önmagát ünnepi mámorral kábító ország egyszeriben összeomlott. Igaz, több budapesti kormányzat rövidlátó politikájára, egy elveszített világháborúra, egy hamvába hullott polgári forradalomra és egy vörös diktatúrára volt ehhez szükség. A történelmi idill hiteltelennek és hangosnak bizonyult, az összeomlás azokra a mulasztásokra is rávilágított, amelyeket az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben (kerek félévszázad leforgása alatt) valamennyi budapesti kormány a társadalmi és nemzetiségi konfliktusok következtében törékennyé váló állam önvédelme körül elkövetett. A történelmi és külpolitikai idillnek nem volt fedezete. A nyugalmasabb érzések, az önfeledt béke csak az emberi élet szűkebb köreiben lehetett indokolt és hiteles. A családi körben, meghitt barátok között, egy irodalmi műhelyben, a szülőföld vigasztaló kisvilágában, ahová el lehetett menekülni a világban szerzett rossz tapasztalatok