Lirai antológia [antikvár]

Pár ezeréves görög szó, jobbat mégsem talált, azóta se az ember arra, amit ebben a kötetben akarunk adni Könyvbarátainknak. Antosz: virág, logia: gyűjtemény. Odaállítottak Szlovenszkó és Ruszínszkó magyar életének virágos rétjére: Szedd csokorba a legjava termését De, hogy miként? Nem mondta senki. Mert mindenki más virágot szed össze és mindenki máskép köti a csokrát. Koszorút köt a játékos gyermek s akár pimpimpárét tűz is selyemhajába, azt hiszi szép az s széppé lett általa ő maga is. Csokrot szed a szerelmes, csupa jövendőt mondó Margitvirágot, szirmokba szaggatja, - akár a lelkét is, - mert bizonyságot akar a suttogó, édes szavak mellé a kis virág „szeret- nem szeret?" jóslatától. Más virágot szed, aki névnapot köszönt, mást aki keresztel, mást aki lakodalmat ül s mást, aki temet. Szóval mást, aki másnak kedveskedik és megint mást, aki a maga gyönyörűségére, életének színesebbé tételére köt bokrétát. Kinek kedvére kössem a csokrom, kinek ízlése szerint válogassam össze a sok virágot, hogy nekem is örömöm legyen vele s más, mindenki is megtalálja benne a gyönyörűségét, mégse vethessen rám senki követ a „kisdedek megbotránkoztatása" miatt? Töprengve álltam meg a rét közepén s csoda gazdagság tárult elém! Mennyi szín, mennyi forma! Mennyi egyszerű, paraszti bazsalikom és mennyi üvegházban nevelt kényes orchydea! Mennyi „hybríd" alakulat és mennyi csak itt gyökerező másholnincs-virág! Mennyi gyógyulást kínáló „herba officinalis" és mennyi hódító: „Fleurs du Mai"! Mit tehettem? Belegázoltam a virágtengerbe és téptem csokorba szinte vakon, ami két kezembe, - egy könyvbe, - belefér. Sejtem, szinte várom is, hogy akik egy szemmel nézik a világot, - csak a maguk szemével, - megszólnak majd, hogy nem láttam az ő szemükkel magam ís. Nem baj. Tiszta a lelkiismeretem, mert mindenkinek igyekeztem bemutatni lelke visszhangját. Minden költőt fölvettem, aki megengedte, hogy válogassak verseiből s akiben művészt láttam, vagy aki művésznek ígérkezik.