Meg kell tanulni élni [antikvár]

Debrecenben nevelkedtem, 1961 óta élek Fehérvárott. Hogy létre jött ez a könyv, azt csak a kitartó, állhatatos természetemnek köszönhetem. Hisz mióta az eszem tudom, és írni, gondolkodni tudok, verseket és elbeszéléséket írok. Sok gúny, és megvetés övezte fáradozásaimat először. De később, hogy látták, hogy minden kis papírt megragadok, és ceruzavégeket, belenyugodtak hogy írok. Anyám sokat emlegette, hogy ez a gyerek poéta lesz. Bátran vállaltam az írásom, és a hibás helyesírásból tevődő versírásaim bírálásait. De mindig az éltetett, hogy bárhol megjelent, vagy pályáztam vele, mindig hozott egy kis pénzt, és ez újabb bizalommal, és lelkesedéssel töltött el. Biztatva magam, hogy nem is lehetnek olyan rosszak ezek a versek. De ha az olvasó kezébe veszi e könyvet, ne egy nagy hírességet keressen mögötte, hanem szívből jött gondolatok, nehéz, gyötrelmes élet, egy-egy összerakott részét. Ez egy töredéke 1956 óta írt verseimnek. De mind valamilyen fájdalmas emlék, sűrűsödik azokban a verssorokban. Sokszor, de sokszor, nagyon fájt az élet, azt is tudom, hogy valamilyen más élet járt volna nekem, mint közületek is nagyon soknak. És én akkor leültem, és beleírtam a verseimbe a fájdalmaimat, vagy örömeimet, ami elég messzire elkerült. Így a verseim által talált megnyugvást az én kavargó, nyugtalan lelkem.