Megtelni szabadeséssel [antikvár]

Egy túl korán eltávozott, kiváló tehetségű költő verseit tartja kezében az Olvasó. A sors megvonta tőle azt a lehetőséget, hogy maga végezze el az utolsó simításokat kötetén, így ez a feladat másokra - köztük e sorok írójára - hárult. Nem hallgathatom el kétségeimet: vajon Ő is ekként szerkesztette volna egybe ezt a könyvet? Hisz egy kötet más is, több, mint a versek puszta egymásutánja. Csak remélhetem, hogy a műveken nem rontott - nem ronthatott - a külső kéz beavatkozása. Ezek a versek az elmúlt 20. század utolsó harmadában, de még a rendszerváltozásnak tisztelt társadalmi-gazdasági-politikai fordulat bekövetkezte előtt íródtak. A kor jellemző légkörét, (köz)hangulatát felidéző darabok sem váltak azonban elavulttá, időszerűtlenné, s a maradandóság fedezete nem más, mint szerzőjük tálentuma: az a fajta tehetség, amely nem csatlakozik a mindenkori díszmenethez, sem pedig a lármás és harcias önmegvalósítók táborához, hanem csöndes eltökéltséggel járja a maga egyenetlen útját.