Messze gurult alma [antikvár]

Sulyok Gizella első versei, szerencsére, nyersek és darabosak voltak, de őszinték, ösztönükbe bevilágítok. Mostanára már érettek: finoman darabosak és dallamosak lettek. Hála Istennek: a darabosságról nem mondottak le, mert ez költészetének jelleméhöz tartozik, nem hasonlítható hát a sima és hibátlan formaművészekhöz, akik már a bölcsőben jambusokban gügyögtek. Idézzük a Múzsához írt segélykérő versét: „add nekem fekete-gyökér szavaidat, melyek a múlt ingoványából szívják a lét sűrű iszapját, hogy indázzanak egyre feljebb a kérgefosztott, gombalepett törzs korhadt odúiba, friss keringés áramával oltva be az elhalt sejteket." Legszívesebben végigidézném, de hát hagyok az olvasónak is felfedeznivalót! A „Zengő-bongó bolygón" furcsa dallamai fülünkbe ragadnak: „Monoton dobokon rock-dobos robotol..." és így végig, magyar ütemmel olyan szövegek, melyek nem mondatok, hanem zenébe olvadó szótagok sorozata! A „Kígyó oroszlánt fojt" előomló, el-elfulladó vallomása - egyetlen mondat, az is befejezetlen, mert befejezhetetlen - a magány fájdalma rátekeredik a lélekre az élet sivatagában.