Bővebb ismertető
Ahogy zene nincs dallam nélkül, ugyanúgy vers sincs ritmus nélkül. Dallam nélkül a zene a mai disco-bárok őserdei, üvöltő dobszavává silányul, ritmus nélkül a vers a tehetségtelen költők „szabad vers"-nek nevezett élvezhetetlen prózájává fajul. Láng Éva költészete, hosszú idő múltán, újra a ritmus gyönyörűségével ajándékozza meg a verskedvelő olvasót. Kevés költő akad a magyar irodalomban, akinek verseiben ilyen átütő erővel érvényesül a ritmus lüktetése. Sőt formaművésznek ismert költőinktől is megkülönbözteti Láng Éva verstechnikáját az, hogy nem hagyományos, jólismert formák mesteri kezelésével tűnik ki, mint Csokonai vagy Babits, hanem sajátos, egyéni formanyelvet teremt. Felhasználja a magyar költészet egész formakincsét, az ősi nyolcastól a szonettig, a latin leoninusig és a perzsa gázelig, de emellett különös, belső rímekkel tagolt, olykor szinte makámaszerű hosszú soraival mindenki mástól eltérő köntösbe öltözteti költeményeit:
"Kocsiszín, farakás. Az a rács - faparázs: ma hamu,
A kaput lesi út. Hova fut? Hova jut? Vele megy az az egy: a tanú."