Négy fa [antikvár]

Bevezető Néhány éve ismertem meg Sebők Jánost. Azt a halk szavú, visszahúzódó embert, akit azóta a legjobb barátaim között tartok számion. Tisztessége, érzékenysége rendkívül rokonszenves alkotói magatartásról árulkodik. Mindezt nagyon pontosan érzékelteti a Négy fa című első önálló verseskötete is, amelyben négy ciklusra - Májusfa, Szófa, Keresztfa, Kopjafa - építi fel az egész emberi élet történéseit. Az első fejezetben - Májusfa - a boldogságról, a szerelemről, a családról ad optimista hangvételű összegzést. A második részben - Szófa - olyan versek sorakoznak, amelyekből jól kihallható a természet hangja {Dohog a Föld; Példa-beszéd; Zeng az élet; Tavaszért kiáltok; Hajnali szerenád madárhangra), az emberi élet párbeszéde, könyörgése, fohásza {Menedék; Klorofill-töprengés; Költészet napi főhajtás; „Levél féle József Attilához"; Kicsi falum; Harica patak; In memóriám. A könyv harmadik ciklusában - Keresztfa - a szenvedésről, az élet már-már elviselhetetlen pillanatairól ad pontos képet a költő. Ezekben a versekben felerősödik a vallás, a hit, az Istenhez való könyörgés {Végtelen magány; A szerecsen komornyik imája; Szószóló ima; A hit ereje; Esti könyörgés; Hitvallás; Egy az Isten). Az utolsó ciklusban - Kopjafa - az elmúlásról, a halálról ír megrendítően szép verseket Sebők János. Talán az egész kötet legszebb versei is ebben a fejezetben találhatók: Nincs remény; Szikrafény; Két álom között; Önmegtagadás; Sír a nefelejcs; Acél-nyüstben; Miért ?; Peer Gynt búcsúja; Rettenet; Megbékélés; Szívharangok; Ha megszököm; Ének; Bent és kint; Te és én; Az avar illata; Kagyló; Abroncs-hullás; Még ma sem; Merre tovább?; Meghódolás. „Ahogy gyökeret ereszt