Nem volt hiába [antikvár]

VÁNDORÚTON Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam, járom az utat külső és belső törvény parancsa szerint; porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam, de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam, sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt. Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával, társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond, az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom; a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenet űzött, hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust, hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom. Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre, elvergődtem a vak tilalmak lélekvesztő zegzugain át a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe; mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet, innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be. Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan: a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este, a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek; és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust, elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort, és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.