Nepenthe [antikvár]

8 Pozsony szélén Pozsony szélén iszom borom, kótyagosan gondolkozom, Hej, te élet, hej, világom! szemem zárja tompa mámor. Meghalt minden, ami régi, s már csak éjszakáját éli az elárvult magyar líra; s benne csak egy költő sír ma? Csokonai és Petőfi lelke lelkemet betölti, s Reviczkynek és Juhásznak, akik mind e tájon jártak. Elhalt szavak s idők múltja, késő utód ezt tanulja, felvarázsol ős igéket -bár közéjük elvinnétek! El vinnétek magatokkal, hol a pohár csendben koppan, hol az ember nem lesz részeg, hol a bútól már nem vész meg. Mert itt minden olyan csalfa, ember embert csak becsapja, itt lesz minden ezer - átkos, új világot! - Amely mást hoz! Új pohár bort! Amely édes, örömteli, dús, beszédes, melyben kellem s mámor szálldos -