Nincs más menedék [antikvár]

Előszó újra elolvasva Csemi Magdolna előző két könyvét s a könyvekhez írt méltatást-ajánlást és a mostani írásokat, úgy gondoltam, nem tudom megírni a bevezetőt. Nem én vagyok az alkalmas, avatott személy, aki ezt megteheti. Amikor újra és újra elolvastam egy-egy történetet (mert minden vers is egy külön történet) rájöttem, hogy az elözőkönyvek méltatói azt a Csemi Magdolnát, akit gyerekkoromtól fogva ismerek, nem ismerhették úgy, mint én. Az iskolában egymás mellett ülve tanultuk a betűvetést, együtt énekeltünk az énekkarban, súgtunk egymásnak az órákon. Egyidőben lettünk szerelmesek, kötöttünk házasságot. Egy hónap különbséggel születtek meg első fiaink, akik szintén egy osztályba jártak. Hosszú vonatutakon beszéltük meg egyéni problémáinkat s a világ dolgait, amikor katona féijeinket látogatmk. Most, hogy az írásait olvasom, előttem van az a kislány, aki szeretett olvasni, verset mondani, részt venni az iskola megmozdulásaiban. Látom őt a réten libákat, tehenet legeltetni, játszani a Galgaparton. Ha elfelejtettem volna nagyszülei házát, most a verseiből, prózai írásaiból úgy tűnik elém, mint régen, amikor ott játszottam a sarkantyúvirágos udvaron és ettem a nagymama kemencében sütött kalácsából. Tudom, az írásairól kellene szólnom, de nekem ez azért nehéz, mert az én életem darabjai is ott vannak ezekben a történetekben. Örömök és bánatok, játékos, „mókás" sorok. Jó barátom a könyv írója, ismerve őt tudom, miért nincs más „menedéke". Előző könyveinek méltatói azt említik, hogy a földhöz, a múlthoz kötődik szorosan. Egyetértve ezzel azt mondom, hogy a faluhoz, az iskolához, az itt élő emberekhez kötődik. Nyitott könyvként teh eddigi élete, az öt ért fájdalmas eseményeket itt ismerik igazán. Ez a közösség, barátok, ismerősök is segítették, biztatták. Nem értek a versekhez, de szeretem olvasgatni őket. Tudom, hogy Csemi Magdi verseinek egyszerű nyelvezete a mi nyelvünk, a belőlük sugárzó érzések, örömök és bánatok a mi örömeink, bánataink is. Ismer bennünket, közöttünk él. Újak és meglepőek a prózai írásai. Mindegyik szívszorító, még inkább becsülendő, hogy annyi fájdalmas emlék után is tovább tudott lépni, meg tudott maradni azon az úton, amely a „szederindával, virággal hímzett dombokon" át vezetett a búzatáblák felé s onnan vissza az „otthon melegét sugárzó" nagyszülői házhoz, ahol azt a hitet kapta örökségül, hogy tisztának, jónak, igaznak lenni a legnagyobb kincs. Az őt ismerők talán meghatódnak, talán egy könnycsepp is legördül az arcukon, ha történeteit olvassák. Ne szégyelljék. Néha sírnunk kell ahhoz, hogy megtisztuljunk, igazabb emberek lehessünk. Remenár Jánosné