Nyugtalan ének [antikvár]

Távolodó idők hívása Szaporodnak a napok körülöttünk, elfogy mellőlünk a nyári szép idő, növekedik a gond, tavaszszerelmünk mennyit őriz meg, hogy itt az őszelő? Föld felé hajlik a zöld, a dér az űr, csörögnek, sírnak a hulló levelek, s hiába keresed az ég kék-azúr színét, ha most az úton veled megyek. Ne nézz messze, ha szíved melegedő szobára vár, ne siess, elvisz a szél, és ki tudja, lesz-e majd elég erő mi kössön: könnyű a szálló falevél! A lomb lehull, a virág gyümölcsérték. Oldjad borrá a nyár forró kötését.