Ocsúdó évek (Dér Endre könyvtárából) [antikvár]

Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb. Multam szorongó tájékaira nehéz zúgás komor felhője csap: a gyors idő rabló-darázs-raja. Riadtan pislogok szét, s hallgatok: hová jutottam? ó, mi lesz velem? Sereglenek próbáló, új napok, s elvész a mérték, üresül kezem. Mit enyémnek hittem, testembe martan, nyomát is veszti e dühös viharban. II. Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb; nyugvó s kelő nap egyaránt növeszti. Más mint az ismerős légáradat, haragját a hús mélyére ereszti. Pedig, hogy voltam légyen is, szeretném, vízre-hullott levélnél több legyek, gyökérből, biztos száron emelkedném, ne inganék vak semmiség felett, hogy aki látja sorsom, bátorítást hirdessen annak, okos szomorítást. 3