Őrségen [antikvár]

Amit én látok, meg kell azt mutatnom, amit én érzek, el kell mondanom! Nézzétek hát a fűzfát ott a parton s a fenyő csúcsát zöld hegyoldalon — Hadd susogtassa szellőként dalom áttetsző lombját tavaszi ligetnek — por fedheti be elszórt lábnyomom, de visszhangja a dalnak el nem veszhet. Harminc forrongó esztendőm kell adnom, a napsütést s a sújtó jégverést, a dombot, melyre kucsmát húz az alkony, a tűzvészt, amely dúlt várost emészt, víg eszterláncot s orvul sújtó kést, horgolt-függönyös, hűvös kis szobákat, axcok redőjét és a szenvedést s a csendet, mely a kórházakból árad. Nem megnyugtatni jöttem, nem az alkony küldött el engem késő szercnáddal, harcolnom kell, mert igaz harc a harcom s igaz a. dal, mely harcok szárnyán szárnya), mely összeméri önmagát a mával és nedveit a tegnap gyökeréből magába szívja — olthatatlan lánggal lobog, gA'újt, éget s büszke cél felé tör.